A Pixelvilág újra bajban van és ismét Dot-ra nehezedik megmentésének súlya.
1989-et írunk, a gonosz Cyblin Lord végre legyőzésre került és így a két világ végre megnyugodhat, beköszöntött az áldott béke. Nekünk sincs már több dolgunk hátra, csak hátradőlni és játszani kedvenc videojátékunkkal. A helyzet viszont hamar megváltozik, ugyanis kiderül, hogy sötét dolgok motoszkálnak a háttérben, erre pedig a Mester hívja fel rá a figyelmünket, így Dot-ként újra útra kell indulnunk, hogy ezúttal a jövőben, vagyis 1995-ben tegyünk rendet.
Természetesen a jövő sokkal színesebb, mint a múlt, hiszen elérkeztünk a otthoni konzolok korszakában, ahol már a színek árnyalatokat is kaptak, a grafika pedig lehengerlő. Itt viszont új személlyel kell összekapcsolódnunk, egy 9 éves sráccal, aki éli mindennapi videojátékfüggő életét. Pont, mint mondjuk én annak idején.
90-es születésűként azonnal értettem és beleéltem magam a főszereplő helyzetébe. Lássuk be, nem volt könnyű gyereknek lenni egy olyan korban, amikor olyan szülők és felnőttek vettek körül, akik nem tudják értékelni a Super Mario Brotherst, a Fiinal Fantasy-t, a Contrát vagy a Pixel Rippedet és folyamatosan azzal nyaggatnak, hogy menjen ki az ember játszani a jóidőbe. Hagyjuk már a hülyeséget. Szabadba kimenni, amikor megjelenik egy új játék? Még mit nem!
Nos, Davidnek is ezen kell keresztülmennie, édesanyja folyamatosan piszkálja a játékok miatt, sőt, aggódik az egészségünkért és olyanokat vág hozzánk, hogy kiég a retinánk, ha sokat nézzük a tévét vagy a játékok miatt hülyék leszünk. Sajnos David anyja nem fogja fel, hogy mi éppen a világot próbáljuk megmenteni, ezért muszáj játszanunk, meg amúgy se érdekel minket a való világ, úgyis karantén van. Sőt, annyira nyaggat minket, hogy konkrétan ki akarja kapcsolni a tv-t és a konzolt, nekünk meg meg kell ezt állítanunk különböző trükkökkel, különben a játékunk mentése elvész és elpusztul a világ.
Nos tehát. Az első részhez hasonlóan itt is több rétegű a játékmenet. Akadnak „való világbeli” tevékenységek és persze a játékon belüli feladatok. A lényeg leginkább az, hogy az adott gémet végigtoljuk, ami éppen a konzolban van benne. Ez lehet egy RPG kalandjáték, egy Beat ’em up vagy egy platformjáték, a lényeg az, hogy rengeteg féle stílusban kell helytállnunk, ennek köszönhetően pedig nagyon változatos játékokkal ismerkedhetünk meg. A való világ viszont egy szemét dolog, a szabályok sokkal kaotikusabbak, ezért különböző ellenségek fognak ránk törni, mint például az édesanyánk vagy a szomszéd gyerek.
Van, hogy egyszerre kell két konzolon játszani. Az egyik gépen egy Alien játék fut, különböző szörnyekkel és rémségekkel, míg a másikon cukorkás erdőben kell nyuszikkal találkoznunk. Éppen ezért jó, hogy egyszerre tudjuk a Mester segítségével az egyik játékból a másik átvinni a képességeinket, hogy továbbjussunk.
A játék több fejezetből áll és mindegyik végén egy boss harc vár ránk. Ezek az előző részben megtapasztalható módon ismét kevert valóságban történnek, vagyis a pixel világ átszivárog a mi világunkba és Dot-ot irányítva kell legyűrni az inváziós haderőt. Ezek is elég izgalmas és kellő kihívást jelentő harcok, nagyon szeretem az ARVORE stílusát, tényleg egyedi élményt nyújt a játék.
A grafika is sokat fejlődött az első részhez képest. Az emberi karakterek kicsit Disney féle dizájnt kaptak, ami nagyon jól áll nekik. Természetesen nem tökéletesek, a mozgásuk kicsit darabos, de az látszik, hogy komolyan vették azt, hogy egyedi stílusa legyen a játéknak és minőségi élményt nyújtson.
A hangok és a zene pedig nagyszerű. A korhű játékhangokon túl a fülbemászó Pixel Ripped témáig minden adott, hogy ne legyen panaszod az élményre.
A játék humora a karaktereivel együtt továbbra is zseniális. Tényleg megelevenedik előttünk az otthoni gamer kultúra kezdete és a felnőttek olyan beszólásokkal bombáznak minket, amiket én személy szerint is milliószor hallottam annak idején. A pixelkarakterek remek személyiséggel vannak felruházva, mindig fel tudják dobni a szitut pár jó poénnal. A környezeti hatások tehát az előző részhez hasonlóan nagyon jól hozzák vissza a gyerekkorunkat, már ha titeket is nyaggattak annak idején ezekkel. Természetesen a tökéletes élvezetért nem árt az angol nyelvtudás, mert csak úgy tudja igazán megvillantani magát a játék.
A játék tehát az előző részhez hasonlóan ismét zseniális lett, bár annál könnyebb. Új platfromként a Questesek is megismerkedhetnek vele, de a helyzet viszont az, hogy a forint mai árfolyamával nézve megint csak kicsit drága lesz ahhoz képest, hogy mennyi játékidővel tud szolgálni. Sajnos ugyanis bár az előző résznél is változatosabb, ez is pár óra alatt kijátszható.
Nálam tehát a Pixel Ripped 1995 is abszolút kedvenccé vált, ismét egy olyan élménnyel lehetünk vele gazdagabbak, amit semmilyen másik médium nem lenne képes nyújtani: visszautazhatunk vele az időben.
Legutóbbi hozzászólások